2012. július 16., hétfő

Az Első

A. volt az első nekem. 
Az első Igazi Páciensem. 
Minden kezdő dietetikusnak azt kívánom, hogy ilyen legyen az első. Érdeklődő, nyitott, motivált, kooperáló, önálló, figyelő, tanuló, fegyelmezett.


Határértéket átlépő éhomi vércukorszintje volt az apropó, de életmódváltásra törekedett. A pálya nehéz részét az jelentette, hogy A. vesetranszplantált, 10 éve él új vesével. Ez közös munkánk szempontjából két szempontból jelentős – egyrészt a gyógyszeres kezelése hatással van a hasnyálmirigye működésére, másrészt a transzplantációt megelőző időszakban olyan komoly étrendi korlátozásokkal kellett együttélnie, amelyekhez képest az én étrendi javaslataim labdába sem rúgnak. Anno az egyetemen a tanárunk azt mondta, hogy a vesebeteg étrend a szakma csúcsa. Persze én még ehhez sehol sem állok, de amennyit én láttam belőle – hát igen. 
Mindenesetre most ez a fegyelmezettség és tájékozottság A. részéről nagyon jól jött, megtaláltuk a közös hangot, és úgy tűnik, hogy mindketten profitáltunk belőle. Én mindenesetre sokat tanultam A.-tól, és külön örömömre szolgál, hogy családja is magáévá tette az új étrendi alapelveket és az, hogy sikerült megértetnem és elfogadtatnom a szélsőségektől mentes étrendi elképzeléseimet. :)


Számomra az egyik legfontosabb eleme a terápiának a visszajelzés. Anélkül nincs előrelépés, anélkül gyakorlatilag nincs közös munka. Én viszont csak a közös munkában hiszek. :) 


A. volt olyan kedves, hogy felkérésemre elmeséte nektek a tapasztalatait. Olvassátok szeretettel. :) 


2011 októberében ültem a frissen kézhez kapott laborleletem felett, és erősen elgondolkoztam azon, hogyan jutottam el 35 éves koromig ehhez a sok csillagozott eredményhez, főleg a vércukor aggasztott. Az orvosom azt tanácsolta, hogy mozogjak többet és egyek kevesebb szénhidrátot. Gondoltam mi sem egyszerűbb, keresek egy diétát a neten, futócipőbe bújok, aztán hip-hop eltűnik a sok csillag a laborpapírról. Majdnem így lett. A januári kontroll vérvételig annyit tettem, hogy elhagytam a cukrot, és próbáltam uralni a szénhidrátbevitelt. A súlyom abszolút normális kategóriában volt. 


A következő beszélgetés az orvosommal győzött meg arról, hogy nincs mire várni, változtatni kell. El kell kezdeni mozogni és normálisan enni. Ekkor már túl voltam rajta, hogy a három gyerekemet, a főállásomat, a háztartásomat és minden egyebet magam elé tartsam pajzsként: látjátok, ezért nem tudok mozogni, normálisan enni és pihenni, pedig én szeretnék… 


A mozgás beépítése jelentősen egyszerűbb volt, mint eleinte gondoltam, de azt nem mondom, hogy könnyek nélkül ment. Rettenetesen sajnáltam magamat, hogy a gyerekektől veszek el időt. De lépésről, lépésre forrott ki a gondolat: a gyerekeknek addig jó, amíg én jól vagyok. Az én egészségemben bekövetkező negatív változás az ő életükre is hatással van, ezért ilyen módon is felelős vagyok értük, joguk van egészséges anyához és apához. Az első pár kilométer futás fájt minden tagomban. Tudjátok, én voltam az a lány, aki olvasott a tornapadon, amíg a többiek mindenfélét sportoltak; az örök felmentett. Az egyik facebookos alkalmazással elkezdtem posztolni mennyit és hogyan mozgok; ez eleinte főként önmagam szórakoztatására szolgált, aztán elkezdtem belőle erőt meríteni, ahogy jöttek a like-ok, a pozitív és elismerő kommentek. Én is figyelni kezdtem másokat, és láttam, hogy vannak még rajtam kívül anyák sok gyerekkel, akik szintén sportolnak, ez lelkesített, nem vagyok egyedül. Mára már szerves része az életünknek a mozgás, ha csak lehet családilag. Éves bérletem van egy edzőterembe, érted, nekem! :) A vicc az, hogy amíg ingyen volt, nem kellett, vagy csak nem találkoztam olyanokkal, akik át tudták volna adni ezt az életérzést. (Ha belegondolok, majd’ minden testnevelő tanárom túlsúlyos volt…)


A következő orvos-beteg találkozáson javuló eredményekről kaptam hírt, de még nem volt az igazi. A magamra kirótt diétát csináltam fegyelmezetten, de rettenetesen untam, és kezdtem lázadni ellene. Ekkor találtam ki, hogy kell nekem valaki, aki segít eligazodni az élelmiszerek világában. Juditot ajánlották többen is, és nekem is rémlett, hogy dietetikusnak készül. E-mailezésbe kezdtünk, majd következett a személyes konzultáció. Szerintem jól átérezte a kétségbeesésemet: már rengeteget olvastam az étkezésről, teljes volt a zűrzavar a fejemben, de leginkább untam már az evéssel foglalkozni.


Tisztáztuk az alapelveket, kiderült jó pár dologról, hogy nem jól tudom, vagy úgy van, de nem az én esetemben, szóval szépen lassan megtanultam az új étkezési elveket. Kaptam egy új étrendet. Judit azon törekvése, hogy önállóságot, szabadságot adjon nekem és ne pusztán diétát, felszabadított. Tanultam a mértékletességről, a sokszínűségről és arról, hogy nincsenek »bűnös ételek«, biztos vagyok benne, ha legközelebb szükségem lesz valamilyen étrendi váltásra, újra szakemberhez fordulok. 


Életmódváltásról írtam, és tényleg azt csináltam, 9 hónap alatt felvettem új szokásokat, új, jobb életet alakítottam ki. Elfogadni azt, hogy most már az a világ rendje, hogy legalább 3× mozgok egy héten, hogy naponta 5×eszem, és eleget pihenek, nem volt egyszerű, de sikerült. 


És a család? Hát kérem, nyertek ők is: jobb kedvű, kiegyensúlyozott, energikus szülőpárt. Egy héten egyszer mind együtt megyünk uszodába. A férjem is újra mozogni kezdett, reggelente futással indítja a napot. Szerintem jobban eszünk, mint eddig. Amikor először találkoztunk, biztosítottam Juditot, hogy nekem nem gond, ha kétfelé főzök, azonban hamar kiderült, hogy a gyerekeknek tetszik, amit én eszem, így ma már egyfélét eszünk mind. A kísérletezés jogát fenntartom. 


Köszönöm mindenkinek, aki biztatott, mellettem állt, amikor lefelé görbült a szám. Juditnak pedig köszönöm a szabadságot, amellyel visszaadta a fakanalamat. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...